16. becsület

Az "egyszer eljátszható" értékek közé tartozik.

Az egyetlen életszabály:
Ha valami méltósággal megtehető, akkor jó.
Ha nem, akkor elvetendő.

Lin-csi Ji-hszüan

15.Bocsánat

Bocsánatot kérni nagyon nehéz.

Gyerekként egyszerű volt. Követi a gyerek anyu, apu "utasítását": ez nem volt szép, menj, kérj szépen bocsánatot. Megteszi persze, hamarabb szabadul.
Csak az a kérdés, a lényeget meglátja-e:
Amikor anyuapu nincs ott, akkor hogyan kell odamenni, hogyan kell bocsánatot kérni, mit kell mondani?
És jár-e a bocsánat automatikusan akkor is, amikor már nem vagyunk gyerekek (és miért jár automatikusan, amikor gyerekek vagyunk) ?
És miért érzi vesztesnek magát sokszor, aki bocsánatot kér?

És, ha a másik oldalon vagyok
Muszáj-e megbocsátanom, akkor is, ha nagyon fáj, ami történt?
Érezhetem-e nyertesnek magam, mert az ÉN bocsánatomat kérték?

Valahol erre vannak a lényegi dolgok:
Amikor apuanyu ott van, ők adják a bocsánatkéréshez a támaszt. Ha nincsenek, akkor saját magunknak kell   hitelesen, szívből bocsánatot kérni.
Az jó, ha apuanyu elmondta, miért is kellett picsogós Béluskától a játszótéren bocsánatot kérni, mert akkor későbbre is van kapaszkodó. Az gáz, ha csak azt mondja: kérj bocsánatot, mert rosszul viselkedtél. Hát de mikor? Miben?

És itt be is jön, hogy miért a "vesztes vagyok" érzet.
Ha a gyereket erővel odazavarjuk bocsánatot kérni, akkor többszörösen alázódik meg. Egyszer azért, mert hatalmi szóval, szülői tekintélyünket felhasználva olyan helyzetbe hozzuk, hogy odamenjen egy másik emberhez és valami olyasmiért kérjen elnézést, amiről ő még, koránál fogva nem érzi, hogy hiba lenne.
-Kikaptad a labdádat Béluska kezéből, nem szép dolog, kérj bocsánatot, nem szabad irigynek lenni. (Ahha, de az az én labdám, basszus! Én kaptam és különben is utálom Béluskát, mert vörös a füle.
Ráadásul tegnap ki akartam pakolni a táskádat anya, és rámszóltál, hogy ne piszkáljam, mert az a tiéd!)
 Másrészt mert oda kell menni valakihez, akit esetleg nem bír, és a bocsánatát kell kérnie, mindegy, miért.
Többedrészt mert vannak olyan genyó emberek, akik ezt egyfajta hierarchia harcként élik meg, a másik bocsánatkérésével visszaélnek  és ha náluk kicsit gyengébbel találkoznak, akkor egyetlen alkalomból hatalmat építenek (nyertes vagyok, hiszen az én bocsánatomat kérték).

A bocsánat meg nem jár automatikusan (nem lehet mindent egy "bocs anya, nem akartam"-mal elintézni, egy idő után tele lesz vele a padlás).  Akkor sem, amikor gyerekek vagyunk. Csak akkor még a felnőttek kicsit elnézőbbek, és meg akarják mutatni, hogy az úgy helyes, ha bocsánatkérésre megbocsátás a válasz. pedig ez hülyeség. Mindenkinek joga van haragudni, átmenetileg nem megbocsátani. Persze később jobb megengesztelődni, elsősorban saját magunk miatt, hogy letehessük azt a bosszúságot, ne hurcoljuk sokáig magunkkal.

Azután meg felnőttebbként (kamaszként) ezt az egészet át kell értékelni. megváltozik a világ, a nézőpont, olykor az értékrend is eltolódik egy kicsit. Hiszen már nem biztos, hogy meg kell bánnunk, ha nagyképű (expicsogós) Béluskának beszólunk durván, esetleg seggbeszúrjuk körzővel, ha ő tett valamit, amivel ezt bőven kiérdemli.
És rá kell jönni, hogy jó dolog bocsánatot kérni attól, akit megbántottunk, mert egyensúlyba kerülnek a dolgok. És ha szeretjük és ő is szeret, akkor nem fog alá-fölérendeltségi helyzet kialakulni attól, hogy bocsánatot kérünk, hanem egyszerűen csak helyükre kerülnek a dolgok: lehet, hogy hibáztam (még ha én nem is érzem úgy) és nem akartalak bántani.

Különbséget kell tennünk sérelmeink között; vannak, amelyekhez nélkülözhetetlen a megbocsátás csodája, másokon némi humorérzék segítségével túltehetjük magunkat. Ha minden bajunkat egy kalap alá, a megbocsátandók közé vesszük, a bocsánat aktusát olcsó közhellyé silányítjuk. Ahogyan a jó borhoz, a bocsánathoz is megfelelő alkalom kell.

Lewis Benedictus Smedes

14.Hiba

Szerves részünk a hiba.

Mindannyian hibázunk, mert döntéseket hozunk. Folyamatosan. Hol ráérősebben, hol gyorsan.

Szóval ha hibáztál, egyszerűen vállald fel. Az alap, hogy felelős vagy azért, amit teszel, amit kimondasz, amit leírsz. Hiszen ez mind a te dolgod.

Az  más lapra tartozik, hogy nem kell azonnal hőssé válni és magadra rajzolni a százas kört, ha megtörtént.

Ha rájössz, hogy hibáztál, akkor első lépés, hogy ne ess pánikba, vagy ha már benne vagy, mássz ki, de gyorsan.
Következő körben gondold végig, hogyan lehet kijavítani. Tudod senki nem szereti azt hallani kollégájától, beosztottjától, barátjától, szerelmétől, hogy bajban vagyok / vagyunk, mert hibáztam. De ez mégis sokkal elfogadhatóbb, ha úgy történik, hogy mindjárt van egy megoldási javaslat.
Mennyivel másabb, ha úgy mész a másikhoz: figyelj, itt, meg itt elkövettem egy hibát, de végiggondoltam, és így, megy így tudjuk csökkenteni a hatását, tudunk javítani.
Mindjárt másképp hangzik, hiszen a másik nem azt érzi, hogy elcsesztél valamit és tőle várod a megoldást, neki kell kihúznia téged (és bizonyos esetekben magát is) a kátyúból. Lehet hogy nem fogja elfogadni a javaslatod, lehet, hogy másképp akarja megoldani, de ezt meg majd te elfogadod, vagy ezzel vitába szállsz.

De ha körbejártad többször, és nem a te hibád, akkor nem a te hibád. És akkor ne engedd, hogy  zsarolással, manipulálással, szép nézéssel rávegyenek, hogy mégis a te hibád legyen.

Azt mondják: minden perzsa szőnyeg készítése során, a több millió csomó közé mindig tesznek egy hibásat, azzal a felkiáltással, hogy csak Allah tökéletes.

13. Anyós/após kérdés

Az van, hogy minden ellenkező híreszteléssel szemben az anyós is nő, és ember (igen, a boszorkány is nő, tehát az összefüggés azért megvan).
Persze lehet ezen vitatkozni, csak nem érdemes.
Sokan szeretnek az anyósviccek alapján nekikezdeni az anyós- meny/vő kapcsolatnak, dehát van olyan, aki meg a pornófilmekre gondol, amikor szóba kerül a szeretkezés és a szex.
Ez is, az is elhibázott közelítés.
Igen, ez is egy kapcsolat, még akkor is, ha nem magunknak választottuk, hanem törvényszerű velejárója a párunknak.
Az évek során láttam már normális és mérgezett meny/vő-anyós viszonyt is.

Nézzük a normálisat.
Valahogy minden esetben az alapja a tisztelet és véletlenül sem a szeretet (ha meny/vő-anyós között még valami szeretet is fellelhető, az csak egy plusz ajándéka az életnek):
Tisztellek, mert életet adtál a páromnak
Tisztellek, mert felnevelted.
Tiszteletben tartom, hogy a saját házadban a saját szabályaid szerint élsz, ha ott vagyok, ahhoz alkalmazkodom.
Tiszteletben tartom, hogy azzal, hogy összeházasodtam a gyerekeddel, még a te szereteted, kötődésed nem múlt el.
Tiszteletben tartom, hogy ma is a legjobbat akarod a gyermekednek.
Tiszteletben tartom, és elismerem, hogy jogod van a gyermeked szeretetére.

Visszafelé is hasonló:
Tiszteletben tartom, hogy a gyermekem téged szeret.
Tiszteletben tartom az idő múlását (nem gyerek már a gyerek).
Tiszteletben tartom, hogy mások a szabályaitok a közös életetekre, mint ahogy én elképzeltem.
Tisztellek, mert szereted a gyerekem.
Tisztellek, mert te leszel az unokáim egyik szülője.
Ás még lehetne ezernyi más.

Minden olyan esetben, amikor az utálat lépett előtérbe, csak azt láttam, hogy valahol valamilyen módon ez a kölcsönös tisztelet sérült. Leginkább attól, hogy valamelyik oldalon előtérbe került a valós vagy vélt birtoklási vágy, valós vagy vélt sérelmek, és háttérbe szorult a tolerancia.
Akár az anya, akár a férj/feleség részéről.

Mi mozgat(hat)ja a meny-anyós ellenségeskedést?
Talán, hogy mindketten szerelemmel szeretik a férfit (anyós mondjuk egy elrontott házasság miatt)
Talán, hogy az anya a fiú tartós kapcsolatában vetélytársat lát, és vetélytársnak tekinti a nő is az anyósát.
Talán mert a saját családjukban ezt látták.
Talán mert a meny saját elképzelései szerint akarja a közös életet, nem akarja elfogadni, hogy a férje életében egy "másik NŐ" is van (féltékenység, hogy a másiknak is "van szava"?) .
Talán mert a nő bármilyen, számára, sérelmes dologból, mondatból azt tudja csak leszűrni, hogy az anyós beleszól.
Talán mert túl nagy a büszkeség megbeszélni a dolgokat.
Talán mert az anyós hibásan túlértékeli, piedesztálra emeli a kicsi fiát, és senkit nem tart elég jónak.
Talán mert a "ha te úgy, én méginkább..." játszma működik.

Ezeket az ellentéteket csak úgy lehet feloldani, ha elismerjük a másik tudását (olyan nehéz néha azt mondani, hogy k.va jó lett ez a leves?), jogait, helyét a családban. Mert az megvan az anyának és menynek/vőnek is.
De elsősorban az újnak kell igyekezni jobb helyzetet teremteni. Hiszen ő az, aki belép egy családi hálóba (hogy én ezt milyen nehezen fogadtam el!).
Persze az egész igyekezet kárba vész, ha a régiek-ből hiányzik a befogadó készség. Ha bigott módon rigolyáznak és feltételeket szabnak, a nyitás legapróbb jele nélkül.

Ugyanakkor nem várható semmilyen haladás, előrelépés, amíg a gyermek ki nem nyilvánítja mindenki számára jól érthetően:
ezt a nőt/férfit választottam, vele akarok új családot alapítani, és ezt nektek, a szüleimnek is el kell fogadnotok. A társamnak pedig el kell fogadnia, hogy a szüleim a szüleim maradnak, és a házassággal nem záródnak ki a családomból.

Mert amíg a gyermeket ölebként irányíthatja akár az anya, akár a házastárs, addig ezt az egész konfliktust biztosan nem lehet elsimítani.
Persze van olyan kapcsolat, amin semmilyen jóindulat, pozitív hozzáállás nem segít. De legalább meg kell próbálni.

A vő-anyós viszonyba nem látok bele egyértelműen. Erről Élet többet tudna mondani, bár ők mindketten kimondottan erős emberek, csak anyám ezt önbizalomhiány mögé bújtatja, Élet pedig olykor túlzottan is rámenős. A csörtéik minden esetre csendben zajlanak, apró szúrásokkal.
Az anya a lányától talán akkor válik meg nehezebben, ha nem hajlandó elismerni, hogy az felnőtt. Ha még mindig gyereknek tekinti, és ebből kifolyólag úgy érzi, joga van beleszólni a lánya életébe.
Vagy ha nem bízik önmagában. Nem bízik abban, hogy a lányát jól készítette fel az életre, és ezért örökös aggodalommal kiséri minden léptét, felülbírálja minden mondatát, döntését.

12 tisztelet

Tiszteletet parancsoló?
Tiszteletre méltó?

Hol ezzel, hol azzal a kifejezéssel találkozik az ember. De a tisztelet és a parancs valahogy bennem nem fér össze. A tiszteletet ki kell érdemelni, arra méltónak kell lenni.
Ha valami, vagy valaki tiszteletet parancsoló, az inkább riasztó, ijesztő, alárendeltség érzetet keltő, saját semmiségemet mutató. Az olyan katonai szigort, hierarchiát sejtető.
Szerencsére és néhány ember őszinte sajnálatára elmúlt az az időszak, amikor a tanárok, orvosok, hivatalnokok címük jogán kapták a tiszteletet. Dehogy mertek volna a régiek kételkedni az ő szavukban.
Nem gondolom, hogy a kor, a diploma, a beosztás, vagy önmagában a pénz tiszteletre méltóvá tesz bárkit is.
Ahhoz más, több kell.

Hogy egy idős embert tiszteljek, ahhoz az kell, hogy lássam, bölcs, emberséges is.
Mamika nem volt tanult ember, de feltétlenül bölcs asszony volt. Amit valaha megtanult az életben, azt jól használta, tisztelte a földet, amiből élt. Ugyanakkor tovább nézett és nem hagyta, hogy a lányai, úgy, mint ő, megragadjanak a szőlőművelésnél, több lehetőséget adott nekik.
Az anyám, apám szintén tiszteletreméltó emberek. Még ha látom is a buktatókat (melyik gyerek nem látja idővel?) gonosz lennék, ha nem venném észre a becsületességüket, a tudásukat, az életformájuk számomra is értékes részeit, a szeretetüket, a jóindulatukat.
Ugyanakkor viszolygok az olyan öregektől, akik koruk jogán szidják a mai fiatalokat, akik nincsenek senkire tekintettel, akik miatt az ifjoncok megalkották a végtelenül taszító „nyugger” kifejezést.

Ha egy orvos figyel rám, és nem csak a pénztárcámra, aki időt szán a panaszaim meghallgatására és igyekszik minden oldalról körbejárni a tüneteimet, az tiszteletre méltó. Amelyik csak vagdalkozik a latin kifejezésekkel, összeszid engem, lekezelően bánik velem, ahhoz nem igazán megyek vissza. Ha egy tanár elvárja, hogy a gyerek tisztelje, mert ő „A Tanár”, közben megengedi magának, hogy leplezetlenül alkoholizáljon, lehülyézze a gyerekeket, képtelen legyen fegyelmet tartani és figyelmet elérni, akkor ott valami végérvényesen sérül.

A tisztelet sosem kiabálós, az mindig csak úgy csendben jön.
Amikor azt érzi az ember, hogy a másiknak nem csak a szakmai szava fontos, hanem a mindennapi élete is képes értékeket továbbítani.
Amikor a gyerek tanárának a szava, tanácsa már nem csak a kiskorú előmenetelét, jobb eredményeit segíti, hanem összességében hatással van a gyerek és a szülő gondolkodására.
Amikor a belgyógyász azzal is foglalkozik, hogy a lelkedben mi zajlik,
amikor a főnöknek nem csak az értelmi, de az érzelmi intelligenciája is dolgozik.
Ugyanakkor a tisztelet kimutatása sem kell, hogy kiabálós, hirdetőtáblás legyen. Legyen az csak méltó ahhoz, akit tisztelsz.

A gyerekek szülők iránt érzett tisztelete sem szükségszerűen jelenti, hogy „mindig, mindenkor, mindenben szót fogadok” , hanem inkább ezt: majd felnőttként sem felejtem el az értékrendet, amit mutattál nekem, még akkor sem, ha nem klónként utánozlak, hanem a saját koromra, saját körülményeimre alakítva használom azokat.

Attól, hogy valaki számodra nem tiszteletre méltó, másoknak még lehet bálvány, példakép. Ez az egész csak értékrend kérdése és talán a helyzettől is függ, amelyben találkoztatok.
Ráadásul az, hogy valakit nem tisztelsz, nem ok arra, hogy megalázd, lekezeld, lenézd (ha nem muszáj). Beszélj vele udvariasan, vagy tekintsd egyszerűen levegőnek.

11. Ünnep

Végtelenül megváltoztak.
Nagyon fáj, hogy nemzeti ünnepeinket politikai játszmák színterévé tették és a legnagyobbat, március 15-ét sem hagyták meg nekem, csak úgy, hanem, ha rendezvényre megyek, össze kell szoruljon a gyomrom: vajon melyik ember, milyen gonoszságot mond majd a más pártvallásúra. Hogyan sérül megint a vallásszabadság, a szólásszabadság és a méltósághoz való jog.

De egyéb ünnepeink is megváltoznak és nem tudunk velük mit kezdeni. A zömében katolikus országban Húsvét, a Karácsony, a Pünkösd bizony vallási ünnepek.
Szép ez, de ha nem vagy vallásos, akkor bizony a mai rohanós, bizonytalan helyzetben nem fogod megtalálni a régvolt, hagyományos ünnepeket, azok hangulatát.

De ha így nem megy, akkor nézzük más szemmel ezeket a napokat. Töltsük meg mi magunk valami mással, valami, számunkra fontos tartalommal. Hiszen itt van egy nap, nekünk ajándékozva. A síszünetet, az érettségi szünetet sem csak a síelők, érettségizők kapják.

Igen, tudom, a locsolkodás bizony pénzgyűjtés.
De észrevétlenül, kapcsolatok ápolása is és egy kicsi emlékfelidézés. Sőt, némi udvarolásra is ad lehetőséget. Ás apa és fia együttlétére.
Anyának pedig egy kiccsé arra, hogy (ha van) a lányával töltsön egy kis időt. Kell-e otthon maradni? Nem, ha nem esik jól. De igenis, ha a leányzóhoz jönnek, akkor nem szaladhatunk ki a világból anyaként. Viszont, ha felvállaltuk, ha otthon maradunk, akkor legyen a mosoly őszinte. Mert ez egy klassz dolog: szép a gyerkőc, én szültem, neveltem, jönnek hozzá.
Ha meg nem jönnek? Akkor igenis el lehet menni kettesben. Hiszen néha így is kell lenni, anyának lányával összebújva, apának fiával újrakamaszodva. Arról nem is beszélve, hogy rengeteget lehet így tanulni egymásról, egymástól.

A karácsony pedig sokaknál csak pénzkiadás, rohanás, karácsonyi ételek főzése, aminek az lesz a vége, hogy anya fáradt, apa ideges, gyerkőc türelmetlen. Pedig az ebéd csúszhat is, az étel lehet együtt megcsinált kívánságműsor is, egy kiccsé több nevetéssel és drukkolással.
Ás talán, ez az ezerszer átkozott válság visszahoz valamennyit az őszinteségből is: jelképes szeretemajándékot csak annak adunk, akit valóban, ha kell, meg is keresünk ilyenkor. Mert fontos a lelkünknek, hogy tudjuk: jól van.
Igenis, legyen szeretetre szánva az idő.

Azt gondolom, az ünnepben az a fontos, hogy ne rontsuk el és ne engedjük, hogy a lelkünkben ünnepet más elrontsa.
Ás az is fontos, hogy a másik ünnepére is figyeljünk.
Hogy jusson eszünkbe: neki most ünneplőben van a lelke, még akkor is, ha mi magunk rohannánk. Mert a torta, a virág, a szeretet apró jelei neki is járnak mondjuk szülinapon, és az is, hogy jobban elnézzünk neki olyankor csibészségeket, hangulatingadozást.
Mert egyedül ünnepelni nem lehet. De társas magányban sem. Az inkább csak olyas megemlékezés-féle.


Az ünnepekrõl
Ha az ünnep elérkezik életedben, akkor ünnepelj egészen. Ölts fekete ruhát. Keféld meg hajad vizes kefével. Tisztálkodjál belülrõl és kívülrõl. Felejts el mindent, ami a köznapok szertartása és feladata. Az ünnepet nemcsak a naptárban írják piros betûkkel. Nézd a régieket, milyen áhítatosan, milyen feltétlenül, milyen körülményesen, mennyi vad örömmel ün nepeltek! Az ünnep a különbözés. Az ünnep a mély és varázsos rendhagyás. Az ünnep legyen ünnepies. Legyen benne tánc, virág, fiatal nõk, válogatott étkek, vérpezsdítõ és feledkezést nyújtó italok. S mindenekfölött legyen benne valami a régi rendtartásból, a hetedik napból, a megszakításból, a teljes kikapcsolásból, legyen benne áhítat és föltétlenség. Az ünnep az élet rangja, felsõbb értelme. Készülj föl reá, testben és lélekben. S nemcsak a naptárnak van piros betûs napja. Az élet elhoz másféle, láthatatlan ünnepeket is. Ilyenkor felejts el mindent, figyelj az ünnepre.
/Márai Sándor/

10. színház

Színház az egész világ...

Na igen. Színészek vagyunk benne mindannyian, és igyekszünk a saját kényünk kedvünkre formálni a világot. Ez így van rendben, így kell lennie.
De létezik A Színház.
Ahol csodás, vagy kevéssé csodás darabokat tehetséges, vagy kevéssé tehetséges színészek játszanak.
Nekem az mindig is a varázslat igazi helyszíne volt, igazi szentély. A zenéé, a játéké, a nevetésé, a sírásé, a tehetségé...

Ezért ne csodálkozz, hogy nem tűröm, hogy a színházban a büfén kívül egyél, igyál, rohangálj, kiabálj és megkövetelem, hogy tiszteld azokat az embereket, akik a te szórakozásodért dolgoznak nap mint nap. Szöveget tanulnak, próbálnak, ajtón kívül hagyják magánéleti fájdalmaikat, hogy te nevethess, örömeiket, hogy te drámát láthass.

Ás igen, totálisan bunkónak tartom az anyukát, aki alufóliából zabál szendvicset a folyosón, zacskóból csipszezik, és a gyerekei kezét teletömi ropival a színházteremben.

Tisztelet.